Miért nem tudok egyetlen kutyával élni. Vannak döntések, amiket nem igazán döntünk el. Egyszerűen csak így alakul az életünk.
Előbb-utóbb elhangzik a kérdés.
"És neked van kutyád?"
Amikor azt válaszolom, hogy igen – négy –, általában jön a meglepett reakció.
"Hú, az sok."
"Az nagy felelősség."
És igazuk is van.
Én valahogy mindig több kutyával éltem. Nem így alakult – inkább így működöm.
Mindig érkezik egy fiatalabb. Aki új lendületet hoz a családba. Mozgást, játékot, új dinamikát.
És ez éveket ad az idősebb kutyám életéhez. Mintha egy kicsit visszakapna az időből.
A falka magától rendeződik
Csendben.
Szinte észrevétlenül.
De attól, hogy ösztönösen működik, még nem hagyható teljesen magára. Ahhoz, hogy a falka dinamikája jól illeszkedjen a család mindennapjaiba, minden kutyát nevelni kell.
A fiatalt is.
Az időset is.
A rutinokat, a határokat, az együttélést – mindenkinek újra és újra meg kell tanulnia.
De van egy másik oka is annak, hogy mindig több kutyám van.
Talán ez a legőszintébb.
Így mindig van kutyám.
És amikor egyikőjüket el kell engedni – nem kell egy másik kutyát a helyére választanom.
Nem kell pótolni.
A többiek segítenek túlélni azt, ami minden kutyás életében a legnehezebb.
A hiányt.
A csendet.
A falka ilyenkor nem pótol. Hanem megtart.
Nincs két egyforma kutyám. Csak egy dolog közös bennük. Mind mentett kutyák.
És mindig van köztük egy mentett fekete kutya is.
Mert örökbefogadni menő.
Különösen fekete kutyát. 🐾
