Önismeret kutyabundába
Amikor kutyát tartunk, nemcsak egy társat kapunk az életünkbe. Hanem egy tükröt is.
Ha megértjük a kutya működését, ha tudjuk olvasni a jeleit, ha értjük, mit miért csinál, akkor előbb-utóbb rájövünk valamire: nemcsak őt kezdjük el érteni — hanem önmagunkat is.
A kutya ránk rezonál. A kutya a legbelsőbb, legőszintébb állapotunkra reagál.
Arra az állapotra, amit nem tudunk sem szavakkal, sem tanult viselkedéssel elrejteni.
Arra, amit próbálunk elfedni.
Arra, amit másképp szeretnénk mutatni.
Ő nem a kimondott mondatainkat figyeli.
Nem a szerepeinket.
Nem a társasági működésünket.
Ő azt látja, ami valódi. Pontosan olyannak érzékel minket, amilyenek az adott pillanatban vagyunk.
Ez néha kicsit hátborzongató. Ugyanakkor csodálatos is.
Nem lehet "átverni"
A kutya nem az emberi világban él, ahol a társas viselkedés szabályai szerint ítélünk.
Őt nem lehet meggyőzni egy mosollyal, ha belül feszültek vagyunk.
Nem lehet megnyugtatni magyarázkodással, ha bennünk bizonytalanság van.
Nem lehet elrejteni előle a szorongást, a dühöt vagy a félelmet.
Ő mindig a valódi állapotunkra reagál.És ez az a pont, ahol a kapcsolat több lesz, mint együttélés.
Ez már önismeret.
Nemcsak tükröt tart — segít is
A kutya nemcsak megmutatja, mi zajlik bennünk. Segíteni is próbál.
Mellénk ül, amikor bizonytalanok vagyunk.
Érintést provokál, amikor kapcsolódásra van szükségünk.
Előveszi a "bolondos" énjét, amikor érzi, hogy túl komolyak lettünk.
Nem tudatos terápiás eszközökkel.
Hanem ösztönösen. Kapcsolódásból.
Talán ezért ismételjük olyan gyakran — félig mosolyogva, félig komolyan:
"Ha van kutyád, nincs szükséged pszichológusra."
(gyakran ismételt mondás)
A legőszintébb kapcsolat
A kutyával való kapcsolat azért különleges, mert nem szerepeken alapul.
Nem tudjuk megjátszani magunkat.
Nem tudunk mögé bújni a szavainknak.
Ő mindig az aktuális, valódi énünkhöz kapcsolódik. És ha ezt elfogadjuk, ha nyitottak vagyunk rá,
akkor a kutyánk nemcsak társunk lesz az életben — hanem az egyik legőszintébb tanítónk is.
